[et_pb_text admin_label=”Szöveg” background_layout=”light” text_orientation=”justified” use_border_color=”off” border_color=”#ffffff” border_style=”solid”]

/ez a bejegyzés 2016. szeptember 2-án íródott/

Szeretném ha tudnád, hogy én sem tudom mindig, minden helyzetben, bármi is történjék, kikerülni azt, hogy kommunális hulladékot termeljek.

Ez a hetem úgy ahogy van felborult. Időnként nem tudtam eldönteni, hogy inkább üljek le a káosz közepén békésen olvasgatni, vagy kitartóan lovagoljam meg a hullámokat továbbra is.

Tegnap este 9 körül például még azt hittem, hogy a mai napon végre meg tudok majd válaszolni minden e-mailt, rohamtempóban haladni a kutatással és a többi munkámmal. Ehelyett reggel 8-kor már úton voltam Győr felé, és csak délután értem újból haza.

Így alakult, hogy a héten kétszer is gyorsétteremben ebédeltem, ahol nem volt más opció, csakis a műanyag eszközök használata.

Mindkét nap azzal a gondolattal indultam útnak, hogy gyorsan elintézem amit szükséges, azután megyek is vissza, különben a teljes hétvégémet a munkára kell majd szánnom (nem jött össze, marad a hétvégi munka 🙂 ).
A dolgok azonban nem úgy alakultak, ahogyan elképzeltem azokat.

Hogy lett-e ettől bűntudatom, netán éreztem-e úgy magam, mint aki bort iszik és vizet prédikál?
Elsőre valóban kellemetlen volt.
Bosszantott, ahogy cipeltem magammal az étellel megtöltött műanyag tálakat, ahogy egy műanyag kanállal mertem ki a levest…
De szerencsére ott volt velem a párom, akinek feltűnt a bosszúságom annak ellenére, hogy egy szóval sem említettem azt. Épp azon vívódtam legbelül, mégis hogyan tudtam volna ezt a szituációt elkerülni, pörgettem a fejemben a lehetséges megoldásokat, amikor emlékeztetett arra, amit én magam szoktam mindenkinek mondani, aki azzal fordul hozzám, hogy mi mindent megtesz, mennyire igyekszik, DE! ez és ez még nem megy, az xy-t nem tudja rávenni, hogy csatlakozzon, stb…

Tudod mi az a 3 dolog, amit ezeknek az embereknek el szoktam mondani?

ELSŐ. Azt, hogy nyugi! Nem vagy rosszabb ember attól, hogy bizonyos dolgok még nem mennek, vagy úgy érzed, sosem fognak, sőt! Tudod hány, de hány olyan személy van, aki magasról tesz az egészre, netán elintézi a kérdést azzal, hogy ő szelektíven gyűjt (miközben marhára nem, csak legbelül érzi, hogy ez ma már tényleg ciki)?!
Ha magadra ismertél, kérhetek valamit? Inkább légy büszke magadra, arra, amit máris megteszel!! Ha valaki, hát akkor Te már biztosan tudod, hogy abban a fogyasztói társadalomban, abban a rendszerben, amiben éljük a mindennapjainkat, a személyes hulladéktermelés csökkentése ugyanolyan életmódváltást követel, mintha úgy döntenél, a finomított élelmiszereket száműzöd az étkezésedből.

MÁSODIK. Kérhetek még egy dolgot? Ne akard megváltoztatni, jobb belátásra bírni a veled élőket, a szomszéd nénit, a bolti eladót, vagy bárki mást!
Fontos neked a környezet védelme, átérzed, hogy mekkora súlya van ennek? Akkor TE EGYEDÜL, ÖNSZÁNTADBÓL tegyél meg minden tőled telhetőt azért, hogy a SAJÁT életed legyen olyan, amire mindenki mást próbálsz így-úgy rávenni. Ja, hogy már olyan? Akkor örülj neki és pont!
Tudod mi történik akkor, amikor XY-t megpróbálod rábeszélni arra, hogy változtasson anélkül, hogy ő kérte volna a véleményed? Bezárkózik, és még messzebb fog kerülni attól, hogy a kisujját is megmozdítsa az ügy érdekében!
Ellenben tudod mi történik, ha azok, akik nem osztják a nézeteidet azt látják, hogy kiegyensúlyozott és boldog vagy annak ellenére, hogy mindazt a sok „hülyeséget” és – szerintük – korlátozó tevékenységet végzed, aminek a mindennapjukba való beillesztését elképzelni sem tudják egyelőre? Előbb, vagy utóbb maguktól fognak érdeklődni arról, hogy mit miért teszel!
Lehet, hogy cinikusan, lehet, hogy lenézően, a lényeg azonban az, hogy önszántukból kérdeznek! És hogy miért fontos ezt a pillanatot kivárni a másik kioktatása helyett? Mert ez az a pillanat, amikor már nyitott arra, amit mondani fogsz neki. Ekkor teheted meg azt, hogy elmondod mit miért teszel (továbbra is nélkülözve a kioktató stílust, maradj tárgyilagos amennyire csak tudsz és én-közlő).
Meg fog változni ettől az egy beszélgetéstől? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Lehet, hogy holnapután neki is lát, de lehet, hogy csak 5 év múlva fog beérni a gondolat. És ez így van jól, fogadd el.

HARMADIK. Végezetül pedig, ne ostorozd magad, ha épp nem jön össze valami. Nem lehet mindig minden helyzetre 100%-osan felkészülni. Nem vagy robot és az élet sem egy előre jól megírt forgatókönyv, hogy mindig minden tökéletesen úgy menjen, ahogyan azt elképzelted. Elgondolkodni persze érdemes, mit hogyan tehetsz másképp, ha legközelebb hasonló szituációba kerülsz, hiszen ettől fogsz fejlődni.

Hogy én mit tehettem volna másképp, hogy elkerüljem a szituációt, vagy legalábbis csökkentsem az így keletkező hulladéktermelést? Lássuk csak:

Eleve lehetne nálam minden nap egy-két zárható tetejű fémtál, illetve evőeszközök (kés-kanál-villa), hogy még véletlenül se érhessen meglepetés. Életszerű, kényelmes, olyan cselekedet lenne ez, amitől jobban érzem magam a nap során? Naná, hogy nem, lépjünk is túl ezen.

Azt mondhattam volna, hogy ilyen helyen nem eszem, menjünk máshová. Nyilvánvalóan ez lett volna a legjobb megoldás, és volt is már ilyenre példa, nem is egyszer. Ezen a héten viszont annyira kusza és összesűrűsödött volt minden, hogy egészen egyszerűen nem fért bele az időbe az, hogy felkutassak általam nem ismert környékeken más ebédhelyszíneket.

Ez van, adott volt a szituáció, már csak az volt a kérdés, hogy mennyi szemetet hagyok magam után egyetlen ebéd alatt. Ezen a ponton pedig úgy gondolom, hogy minden tőlem telhetőt megtettem a minimalizálás érdekében, ezért hamar felhagytam a bosszankodással.

• Nem választottam a menühöz további kiegészítőket (savanyúság, édesség, üdítő), így azok csomagolása nem nekem köszönhetően került a szemetesbe.
• Egyetlen műanyag kanállal megoldottam a leves és a főétel elfogyasztását is, hogy elkerüljem az előre műanyagba csomagolt műanyag kanál, műanyag villa, műanyag kés és papírszalvéta használatát.
• Mindig van nálam egy textil zsebkendő, ezzel töröltem meg a szám az egyszer használatos papírszalvéta helyett.
• Üdítő vásárlása helyett inkább a kulacsomból ittam. Ha nem volt elég, a mosdóban újratöltöttem.
• Nem aludtam sokat a héten, ezért az üveg kávéspoharam is állandó részévé vált átmenetileg a táskám tartalmának, így a kávézással sem termeltem további műanyaghegyeket.

Végezetül pedig eltehettem volna a műanyag tálakat és a kanalat, hogy később elmossam és a kommunális helyett inkább a szelektív gyűjtőbe tegyem, itt azonban újra ugyanannál a szituációnál tartunk, ahol fel kell tenni a kérdést: ez egy kényszeres cselekedet lenne, vagy tényleg ezt akarom, és jobban érezném magam annak tudatában, hogy így járok el?